Megállás nélkül dumál, retro zenére táncikál, imádja Halász Juditot, nagyon szeret csip-csip-csókázni és Boribont olvasni. Reggel bebújik az ágyunkba és ezerrel rúgkapál, mert az átlag 12 óra alvás után tele van energiával. Ha köhögök, finoman megütögeti a hátamat és este lefekvés előtt ad jóéjszakát-puszit. A játszótéren leginkább a focizni szeret a fiúkkal és már nagyon érdeklik a kismotorok, amitől én félek, mert alapjáraton is naponta leveri a homlokát. Sokat kiabál, nem szívesen adja oda a játékát (Nem!), de azért a másik gyerek orra alá dugja, hogy lássa mit NEM kap meg. Keveredett már közelharcba is bizonyos színes kisvödrök birtoklásárét és egyenlőre még a rövidebbet húzta (utána viszont egy egész napig minden gyerekhez kedves volt J ). Tudja, hogy imádjuk, produkálja is magát rendesen, bár amit a Nagyanyjánál művel az utolérhetetlen: ott tényleg teszi-veszi magát Nagymamának és Nagypapának, a szomszédoknak és minden érdeklődő járókelőnek. Estefelé elkezd érdeklődni az Apja után, akivel óriásit pancsizik (Bamcsi!) és amíg krémezi gurgulázva nevet. Ha új dologgal találkozik (új vers, új zene, új játék, új játszótér), akkor nagyon figyel és annyira tanul, hogy szinte hallom, ahogy forognak a kerekek. És hát, igen, a múltkor éppen mellettem állt, amikor felfedeztem, hogy mégis elfelejtettem megvenni valamit a közértben... öt perc múlva már a hálószobában újságolta Apjának, hogy „Basszus!”... Esténként egy hang nélkül elalszik, feltéve, hogy: lehúzzuk a redőnyt, behúzzuk az ablakot, megkeressük a függönyén a halacskát (opcionálisan a kiskacsát, a kismacskát, a kisegeret és a békát is), elköszönünk tőle, ő megissza a tejét, én meg felolvasok két Boribonos könyvet (az egyiket a kalap, a másikat meg a lefetyelő kiscica miatt), majd leoltjuk a villanyt és én elmondok még pár versikét, ő ad egy puszit, elhangzik a „Ring, ring, ring a nád” és én halkan becsukom magam mögött az ajtót.
