Mert hihetetlen. Egy éve még csak ismerkedtünk egymással a kórházi ágyon, Picur még össze volt tekeredve, magzatpózban aludt a vállamon és csak annyit mocorgott, amennyi helye a pocakomban is volt.
Pár hét múlva a legnagyobb attrakció pedig az volt, amikor nyújtózkodott, látszott, hogy még csak tanulja a körülötte levő teret. Aztán figyelni kezdett, megfordult, gügyögött, kúszott, mászott és hirtelen felgyorsultak az események, ma már nagyon kell figyelnem, mert ő is folyamatosan figyel és utánoz. Tegnap például megtanulta, hogy a kocsiban utazva, a Budapest Bár zenéjére ritmusosan kell ütögetni a térdünket, okos gyerek ez, na! Kész hölgy lett, ahogy egyik kedvenc barátnőm mondta, itt a bizonyíték.
Ezt el is szoktam neki mondani, ugyanis csak a pozitív visszacsatolás működik nála, a "Jaj, de ügyes ez a baba!" illetve a "Nahát, már ezt is tudod!" az elismerés hangján csodákat tesz nála, motiválja, megismétli a produkciót és mosolyogva várja az újabb dícséretet. Illusztrációnk: "Jaj, de ügyes vagy Kislányom, hogy NEM dobod le anya telefonját a földre úgy mint minden mást szoktál! Ugye, milyen ügyes vagy?!?! UGYE????"
Ellenben a kritikát rosszul tűri, kiabál és csakazértis odamegy és csakazértis megfogja-megeszi-belenyúl, megfeszíti magát úgy visít, a konyhakövön teljes erőből hanyatvágja magát, Apjával csak lesünk, sajnos hajlamosak vagyunk nevetni rajta, pedig azt nem szabad, ezért inkább csak halkan tanakodunk, hogy vajon most miért üvölt torka szakadtából szívünk kicsi csücske. Napközben is megvívjuk csatáinkat, már egyértelműen a "nem-nem!" hangsúlyára hasonlító mantrával közelít a hangyairtó felé, majd az utolsó pillanatban egy sanda pillantást vet rám és kikerüli :-) Sőt, kifigyeltem, hogy ha nem vagyok jelen, akkor is rövid hezitálás után inkább más játék után néz.
Ennek ellenére nem merném állítani, hogy én vagyok a főnök, sőt, a játszótéren például hátra sem néz, csak integet, hogy fogjam már meg a kezét és kísérjem át a motorhoz, amire felülve rámszól, hogy brummogjak, és egyébként is bárhol-bármikor sikeresen elactivityzi nekem, hogy mit is szeretne éppen. A kiszolgálószemélyzethez tartoznak még a nagymamák, akiket imád, anyai nagyanyjának elég annyit mondania a telefonba, hogy "Tündérkirálynő+" és "Nagymama szeme fénye" máris nevet és puszilgatja a kagylót. Ennek ellenére a kedvenc családtag kategóriában férfiakból áll az élmezőny, esélyes versenyzőnek a Nagypapák illetve az Unokatesó számítanak. Mind a két nagyapjával hosszan elbeszélget, nagyon figyel rájuk és hát, amikor ott alszik a szüleimnél, akkor esett már úgy, hogy csak a Nagypapival volt hajlandó reggelizni... Unokatesó természetesen a világ csodája, akit követni és utánozni kell, szerencsére a fiatalember is kedveli Picurkát, hintáztatja és aggódva jelez minden arra járó családtagnak, ha Picurka sír. Persze az abszolút kedvenc Fáncsi, a legizgalmasabb játék Fáncsi labdája, a legjobbakat beszélgetni Fáncsival lehet, Balatonon ők ketten kiválóan lefárasztják egymást.
Szerencsére egyedül is el tud játszani, néha ellenőrzi, hogy jelen vagyok-e, de egyébként elmolyol (a képen kéretik megfigyelni Döbrögi-pocakját):
Azért általában nem egy nyugalmas gyerek, evés után állandó program a konyha felmosása, legújabban pedig a sütőajtó letisztítása, mert maszatos kezekkel megszökik és felmászik megnézni magát az tükör-hatású sütőajtóban. De ma például evés után Picur zuhanyott és átöltözött, én átöltöztem, a konyhát felmostam, a bútorokat lesikáltam és Picur cipője talpát (!!!) is leradíroztam. Jó móka volt:
Pedig enni szeret, főleg kiflit, spárgát illetve cukkinit és zabkekszet. Szerencsére mindent megeszik (illetve, ha úgy tartja kedve akkor semmit, de ez ritka), problémát inkább az jelent, ha nem kap valami finomnak látszó ételből vagy italból. Ennek ellenére az utóbbi két napban az etetőszék vált az első közellenséggé, semmi pénzért nem akar beleülni, rúgkapál, megfeszíti magát, tiszta birkózás belerakni, utána meg úgyse csinál mást, csak bőg. Azt hiszem, hogy most egy kicsit pihentetjük a témát és pár nap múlva új lendülettel (és valami finom ebéddel) próbálkozunk újra.
Bezzeg a születésnapi ajándékba kapott bicikli! Abból egyszerűen nem lehet kivenni, ma egész délelőtt az utcában sétáltunk, ő trónolt a biciklin, bezsebelte a szomszédok bókjait, első számű rabszolga (alias me) pedig tolta a kocsit és igény szerint brümmögött.
Ez a tricikli egyébként szent és sérthetetlen, az egyébként nagyon is szociális gyermekem dühöngő fenevaddá változik, ha valaki más közelít hozzá. Pedig egyébként tényleg nagyon kedves, különsen kedveli a tömegrendezvényeket úgyis mint esküvőket :-) ahol lehet fiúzni, Mankát puszilgatni, hátunk mögött ülőkkel szemezni és koszorúslányokkal barátkozni.
Eddigi tapasztalataink alapján szeret utazni is, szerintem neki ez úgy esik le mint pár nap, amikor Anya is és Apa is ott vannak, minden reggel hancúroznak vele, megtanítják a villanykapcsoló használatára,
és egyébként meg néha elviszik érdekes helyekre (például Van Gogh múzeumba - babával beelőzhettük a hosszan kigyózó sort, gondoltuk is, hogy bérbe adjuk a gyereket sietős turistáknak). Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy kicsit macerás arra figyelni, hogy Picur mindig időben egyen, de mi ezt Amszterdamban például mindig egy-egy kávézással kötöttük össze, így igazán kellemes volt. Annak ellenére tehát, hogy az első nap Picur legalább másfél órát üvöltött hangosan a belvárosban, bármikor újra elindulnánk vele, mert a hét többi napján mosolygós volt és kedves, bírta a hosszas babakocsizást, barátkozott a helyi lakosokkal és még egy könyvesboltban is zokszó nélkül eltöltött bő egy órát. Most úgy tűnik, hogy Picur alapvetően jól alkalmazkodik a körülményekhez, szerintem azt gondolja, hogy minden az ő szórakoztatására történik és mindenki rá figyel. Ez persze önbeteljesítő jóslat, mert a jókedvű baba huncut mosolyának kevesen tudnak ellenállni :-)
