Amíg terhes voltam, sokan mondtak sokfélét a gyerekvállalásról. Sokan figyelmeztettek, hogy már nem lesz annyi időm magamra, meg, hogy a reggeli nyugodt kávézást elfelejthetem, meg addig menjünk moziba férjjel, amíg szabadon lehet... Ok,ok gondoltam, mit is várok, hiszen gyerekem lesz, ezek evidens dolgok.
Ennél sokkal hétköznapibb dolgokról azonban senki nem szólt: hogy már nem lesz többet rend a lakásban soha. Se tisztaság. Ezzel ma szembesültem a tavaszi nagytakarítás apropóján. Mert mit csináltam gyermektelen szingli koromban? Megcsapott a tavasz illata, egy szombat reggel korán felkeltem, egész nap sikáltam, mostam, törölgettem, porszívóztam és este holtfáradtan, de elégedetten kortyolgattam a vörösboromat a patolyattiszta lakásban, a frissen mosott függönyök mellett. Aztán megházasodtam, és a program kiegészült egy előzetes rendrakással, némi morgással fűszerezve a férfiakról és a zoknijaikról. Aztán megszületett Picur. És a rendrakás és takarítás egy dinamikus folyamattá szerveződött, aminek nincs eleje és vége, csak szakaszai Picur alvásritmusához igazodva...
De ma lázadtam és úgy döntöttem, hogy én bizony akkor is nagytakarítok! Picurkám úgyis nagyokat alszik a betegségtől délutánonként, szóval én akkor nekiállok és kitakarítok! Vagy legalábbis lemosom az ajtókat, a radiátorokat és a villanykapcsolókat. Kivéve a gyerekszobában. És a konyhában. Na jó, a konyhában megcsinálom, csak halkan. És nekiálltam. És vérszemet kaptam. És mikor ébredt fel a gyerek? Na, mikor? Naná, hogy akkor, amikor a konyhapulton állva a konyhaszekrény tetejét súroltam....
Kedves leendő anyukák! Én szóltam.
