Azok a fránya vírusok bizony Picurkám agyára mentek :-) Elkapta ugyanis ezt a ronda fosós-hányós szörnyűséget, amivel egy hétig küzdött szegénykém. Volt itt minden: láz, babakocsiba hányás, pelenkázás helyett zuhanyzás és teljes átöltözés, nemalvás, nyűgösködés... Maczkóval nem győztük dadálni, ringatni, nyugtatni Picurkánkat, borzasztó volt látni, ahogy küzd és persze, tudom, hogy ez van, minden gyerek beteg és így tanul az immunrendszere és sok más okosság, na, de ez az Én Gyerekem!! Ő inkább mégse legyen beteg, jó?
Szerencsére Picur ma már mosolygósan ébredt és az anyatejen kívül mást is elfogadott, szóval boldogok voltunk mindahányan. Egészen addig, amíg el nem jött a délelőtti alvás ideje... Picur be az ágyba, segítségképpen beraktam a kedvenc altató zenéjét, kijöttem a szobából – ő meg elkezdett sírni?!?! Nocsak, mi baja lehet szegénykémnek? Visszamegyek, felveszem, megnyugtatom, enni nem kér, inni nem kér, dudu a helyén van, jól van, visszarakom, zene, kijövök – sírás. Illetve inkább tiltakozás. Visszamegyek. Elhallgat, várakozva néz. Megnyugtatom, esti versikét elmondom, kijövök. Sír, visszamegyek, várakozva néz. Kiveszem, megnyugszik, vállamra dől, aludni akar. Visszarakom, sír. És akkor leesett: ha az elmúlt napokban Anya álomba ringatott, akkor most miért aludjak el egyedül? Milyen igaz... És utána egész nap ez ment: ha valamit nem kapott meg, tiltakozott. Ha nem vettem fel azonnal, tiltakozott. Ha beraktam a járókába, tiltakozott. Én meg magyaráztam, hogy hát, igen, az élet nehéz, mi meg ugye a spártai nevelés hívei vagyunk, szóval szedje össze magát :-)
Most tehát szokunk vissza a hétköznapokba, mind a ketten, együtt. Hajajajaj....
